Csak két napja érkeztem meg Jászberénybe (február 8.), de már ez a két nap is eseménydúsan telt.
Miután Zolival megérkeztünk a Közösségi Házhoz péntek délután, találkoztunk a három jászberényi mentorral Ildivel, Eszterrel és Judittal. A Közösségi Ház a legrégebbi épület a városban és nagyon megtetszett. A mentorok még aznap délután bemutattak a gyerekeknek, szégyenlősek voltak ugyan, de nagyon kedvesek is. Nem sokkal indulás előtt az egyik tanuló az idősebbek közül megkért, hogy maradjak velük az órán. Nagyon jól esett a kedvességük.
Ezután Zoli, Ildi és Eszter elvittek abba a kollégiumba, ahol az elkövetkező hétben lakni fogok. Mielőtt elmentek volna átadtak egy nagy csomag élelmiszert reggelire és elköszönhettem Zolitól, aki Szegeden volt a segítségemre.
Tegnap reggel találkoztam a másik csoport tagjaival is. Sokat beszélgettünk. Nem okozott nehézséget a 15 év felettiekkel beszélgetni. Be kell vallanom az angol nyelvtudásuk nagyon jó, nem is beszélve a 20 éves „gyerekekről”. Az egyik lány sokat volt az Egyesült Királyságban vakáción és úgy mesélt és beszélt, mint egy született angol.
Amikor a legifjabb csoporttal találkoztam, megkértem őket mutatkozzanak be egyesével. Az egész óra nagyon mulatságos volt, mivel az egyik aranyos kisfiú annyit mondott: „nem beszélek angolul, én csak németül beszélek” és ezt követően csendbe burkolózott mígnem a többiek apró segítséggel bíztatták és még annyit hozzá tett a mondandójához: „és nem vagyok bolond.” Ezen mindenki nagyon jót kacagott.
Később megkértem őket, hogy mutassák be a kedvenc magyar ételeiket, amelyeket egy idősebb diák magyarázott el nekem pontosabban. Ettől meg is jött az étvágyam. A következő program a legrégebbi jászberényi múzeum látogatása volt a legfiatalabb csoporttal. Az ország egy fontos szimbólumára lettem figyelmes, a kürtre. De ami ennél is fontosabb, hogy a 15 éves Attila kitűnő idegenvezetőm volt és nagyon sok mindent elmesélt Magyarország történelméről.
A délután folyamán kínai írásra tanítottam a gyerekeket. Ezt tanultuk meg: 我爱你，匈牙利, ami annyit jelent „szeretlek, Magyarország”. És természetesen megtanulták kínaiul leírni a nevüket. Igazán nagy öröm volt számomra, hogy a gyerekek jól érezték magukat az órámon.
Julie, AIESEC önkéntes Kínából